- Utolsó frissítés: 13:59 GMT +2, 2010. február 8.
Kérdezett: Sipos Zoltán
FIGYELTEK RÁNK
Hátizsákos „turizmus” a '80-as években: gyógyszereket, élelmiszert, könyveket hoztak
Napjainkra a romániai magyar folklór részévé váltak azokról a magyarországiakról szóló történetek, akik a '80-as években hátizsákban csempésztek gyógyszert, élelmiszert és könyveket Erdélybe. A '80-as években szocializálódottak közül szinte mindenkinek van valamilyen homályos emléke ezekről a titokzatos szállítmányokról, vagy ha nem, akkor is hallhatott róluk, hiszen beszélgetések során utalásként fel-felbukkannak ilyen történetek.
A téma meglehetősen rég foglalkoztatott, azonban sehogyan sem sikerült találni olyan személyt, aki pontos képpel rendelkezett a hátizsákos turizmusról: legtöbben csak hallottak arról hogy létezett ilyen, az emlékek és a városi legendák szétválaszthatatlanul összefonódtak az elbeszélésekben. Vagy hogyha pontosaknak is tűntek a visszaemlékezések, akkor is csak egyedi segélyakciókról tudtak, és nem rendelkeztek teljes képpel a mozgalomról. Sőt, írásos dokumentum – cikk, interjú – sem létezik erről.
Egy Bárdi Nándorral folytatott beszélgetés során bukkant fel Koenig Helmut neve: mint kiderült, ő az erdélyi hátizsákos turizmus egyik atyja és fő szervezője. A Koeniggel folytatott beszélgetésben Bárdi Nándor is közreműködött; ő nem volt ETE-tag, hanem szegedi egyetemistaként „magánzó” hátizsákosként járt Erdélybe, és csak '89 után lett Transcar-tag.
Kezdetek
Koenig Helmut (továbbiakban KH): – Én '46-ben születtem. Iskolás koromban kevés szó esett Erdélyről, párizsi békéről vagy Trianonról, azonban az apám pótolta az ismerethiányaimat. 1969-ben három cimborámmal két hónapos hátizsákos túrát szerveztünk Erdélybe, stoppal, teherautó rakterében, vonattal. Egy ilyen élmény érzelmileg is feltöltött – persze semmi vadmagyarság –, de megéreztük az ízét annak, amiről meséltek nekünk.
A '70-es, '80-as években egyre több magyarországi utazott Erdélybe, épített kapcsolatokat, ismerkedett az erdélyi helyzettel és nyilván segített is, ahogy tudott. Ki-ki más indíttatásból utazott, volt akit a néprajz érdekelt, másokat a szép tájak vagy emberek, megint mások egyszerűen csak kíváncsiak voltak.
Az áttörésre a '80-as évek elején került sor, a feketetói vásárban: néhány magyarországi barátommal érkeztünk, én a barátkozás megkönnyítésére patkószöget és kaszakövet vittem magammal. Egy lány azonban szemet vetett a táskámra, kérdezte, mennyiért adom? Én persze nem fogadtam el pénzt a táskáért, és beszélgetni kezdtünk.
A lányról gyorsan kiderült, hogy kolozsvári egyetemista. Rajta keresztül megismerkedtünk a BBTE különböző fakultásain tanuló diákokkal. Akkoriban még nem zajlott tömegoktatás, kis létszámú évfolyamok voltak, az egyetemisták közül mindenki szinte mindenkit ismert. Így egy hatalmas kapcsolati hálóra tettünk szert, hiszen Erdély minden szegletéből, Máramarostól Háromszékig voltak itt diákok, továbbá minden társadalmi kategória képviselve volt. Különféle igények fogalmazódtak meg, mi pedig próbáltuk a magyarországi kapcsolathálónkat mozgósítani, hogy teljesíthessük a kéréseiket.
Az Erdélyieket Támogató Egyesület megalakulása
KH: – 1985 szeptemberében Modor Ádámnál összejött egy társaság, és arról kezdtünk beszélgetni, hogy ki mit tett eddig, mit tervez a jövőben. Nem dicsekedett senki, mégis imponáló volt, hogy egy ennyire kis társaság mennyit tudott segíteni az erdélyieken. Például sikerült a Kovászna megyei Uzon katolikus templomának a javításához pénzt gyűjteni, miután egy földrengés megrongálta az épületet.
A beszélgetésből világossá vált, hogy folytatni kell ezeket az erdélyi utakat: akkor én felvetettem, csináljuk ezt a munkát szervezett formában tovább, vállalva az illegalitást. Hogy mégis valahogy nevezzük szervezetünket, játékosan az Erdélyieket Támogató Egylet (ETE) nevet választottuk. A megalakuláskori létszám 38 fő volt. Sokféle ember, mind más és más indíttatásból vállalta a részvételt.
Az egyesület tagjainak minden hónapban be kellett fizetni minimum 100 forintot: ez akkoriban nem is volt nagyon sok, de nem is volt kevés. Mivel a kiutazók maguk állták útiköltségüket, szállás mindig akadt Erdélyben és a gyógyszereket fillérekért be lehetett szerezni, ezekből a 100 forintokból 9-11 ezer forint gyűlt össze havonta, ami kezdetben elegendőnek bizonyult.
Annál is inkább, mert az anyagi igények egy részét az ETE támogatói köre biztosította. A tagok által befizetett pénzösszegekről pontos nyilvántartás készült. Konspiratív okok miatt a kivitt anyagok átvételéről nem készült elismervény, csak a nagyobb értékű javakról kértünk átvételi igazolást.
Minden hónap első csütörtökén összejöttünk egy magánlakásban, ahol be lehetett nyújtani az igényléseket, illetve be kellett számolni az utolsó teljesített út tapasztalatairól, azt kiértékeltük. Az is csütörtökönként dőlt el, hogy ki mikor utazik, hová és pontosan milyen feladattal, mire van szüksége. Sok munkát jelentett egy-egy út előkészítése, illetve az anyagok beszerzése. A hátizsákok elsősorban élelmiszerekkel és gyógyszerekkel lettek megtöltve, másodsorban könyvekkel, folyóiratokkal, hanglemezekkel stb. Vállaltuk erdélyi magyarok magyarországi gyógykezelésének a megszervezését is.
Viselkedési kódex
KH: – Már a kezdetektől elfogatunk egy viselkedési kódexet, mely pontosan előírta, hogyan kell viselkedjenek az utazók bizonyos helyzetekben – a határátkelőn, a romániai hatóságokkal vagy épp a megajándékozandó féllel.
Az egyik ilyen előírás az volt, hogy messzire elkerülünk mindenféle publicitást. Csak a legszűkebb környezetünk tudhatott arról hogy hol vagyunk és miért mentünk. A vámnál mindig csendesen, tisztelettudóan viselkedtünk, semmilyen esetben nem tettünk megjegyzéseket – még magyarul sem, mert tudtuk, hogy a román vámosok jól értenek magyarul.
Továbbá mindig volt nálunk egy-két flakon kóla vagy egyéb ajándék, amit odaadhattunk a vámosnak. Amúgy pedig teljesítettük a román vámosok összes kérését, hiszen tudtuk: Romániában működik a csubuk-rendszer, tehát ha egy vámos elvesz valamit, azt meg is szolgálja. Egy idő után már ismertek minket, és sokszor jó szándékkal viszonyultak hozzánk.
A tapasztalat azt mutatta, hogy a román hatóságok szemet hunynak a segélyakciók fölött: egy "lebukás" legfeljebb pár napi elzárást és kiutasítást, esetleg kitiltást jelentett. Hallottam arról hogy valakit Sepsiszentgyörgyön egyszer a fűtőtesthez bilincseltek, viszont soha senkit meg nem ütöttek.
Tényleges kockázatot az egyesülettel kapcsolatban álló romániai személyek vállaltak: egzisztenciájuk, személyi épségük és szabadságuk forgott kockán. Éppen ezért az erdélyi utazások során az egyik elsődleges szempont a kapcsolatok védelme volt: soha, semmilyen körülmények között nem volt szabad megneveznünk a kapcsolatainkat és sosem aludtunk egy személynél 2-3 napnál többet. Érkezés után azonnal kipakoltunk, és kerülni igyekeztünk azokat a személyeket, akikről úgy gondoltuk, megfigyelés alatt állnak – ehelyett inkább egyszerű emberekkel érintkeztünk.
Bárdi Nándor (továbbiakban BN): – Inkább személyvonattal, lehetőleg este utaztunk és ruházkodásunkkal is igyekeztünk beolvadni a tömegbe. Például nem egy csángóföldi lebukás mögött az állt, hogy a hátizsákos magán felejtette a farmernadrágot és a Nike cipőt: ez Budapesten nem volt feltűnő, de Moldvában igen. Fontos volt, hogy telefonba lehetőleg senki ne mondja be a nevét, hanem inkább az ismerősökkel egyeztetett kódokat használjunk.
KH: – A csángó üggyel nem foglalkoztunk különösebben. Persze ha megkértek valamire, akkor teljesítettük. Aki utazott, előtte egy hétig nem borotválkozott. Hordkeretes hátizsák helyett szatyorba csomagolt, menet közben átöltözött valami nem túl feltűnő ruhába, fejére zsíros kalapot tett.
A román hatóságok
BN: – Szerintem a román hatóságok tudtak az országba áramló segélyekről, azonban szemet hunytak; az volt az érzésem, hogy a folyton előkerülő Bibliák miatt azt gondolták, hogy egyházi csoportokkal van dolguk. A Szekuritáté Irattárában (CNSAS) azonban eddig nem találtunk erre a csoportra vonatkozó iratokat.
Én Szegeden voltam egyetemista és ott hasonló módon spontán módon szerveződtek akciók, majd a kinti hálózatok révén lehetett látni, hogy Budapesten és az ország más részein még hol vannak hasonló önszerveződések, de ezt akkor nemigen látta át senki. Sőt amikor Szegedről kapcsolatba kerültem az ETE-vel a belső szervezési dolgokról nemigen tudhattam.
Egy-egy szállítmány ment azoknak, akiket maga a szállító ismert Erdélyben illetve voltak az adott településre vonatkozó kérések, amelyekre az embert barátilag megkérték s ez persze megint bővítette a kört. A legtöbb hátizsákos egyfajta kiegészítést látott a saját erőforrásaihoz képest egy-egy segélyezési lehetőségben.
KH: – Számomra az igazolódott be, hogy a román hatóságok nem rosszindulatúak, hanem utasításokat hajtanak végre. Amikor Grósz Károly Romániába látogatott, a határon mindenki mosolygott; ha valami konfliktus volt, akkor bekeményítettek. De sosem éreztem a kisember rossz szándékát: előfordul hogy nem engedtek át a határon, de nem egyszer megmondták, mikor érdemes legközelebb próbálkozni.
A vámelőírásokat például be kellett tartani: úgy kerültük meg a szabályokat, hogy összeállítottunk egy hosszú listát – liszt, cukor, olaj, sajt, margarin, vaj, kakaó, kávé, stb. – és mindenből csak egy darabot vittünk. A 30 kilós hátizsák így is megtelt, a vámos pedig nem mondhatta, hogy kereskedelmi mennyiséget viszünk át a határon: egy margarin nem kereskedelmi mennyiség.
A magyar hatóságok
KH: – Nem tudom volt-e közöttünk besúgó, és nem is érdekel. Tudtuk hogy az egyesület tevékenységét figyelték, mégsem avatkoztak közbe a magyarországi hatóságok. Mindig vigyáztunk arra, hogy ne hágjuk át a magyarországi törvényeket.
Egyszer fordult elő, hogy Modor Ádámnál (itt tárgybeli tévedés miatt javítást eszközöltünk - a szerk., 15.20, 28.12.2009) házkutatást tartottak, '88 végén vagy '89 elején, ez azonban annak volt köszönhető, hogy pár társunk kiadott egy Határ/idő/napló című szamizdatot, mely a magyar belpolitikával nem foglalkozott, kizárólag Erdélyre koncentrált. Nos, a szamizdatot a rendszer nem tűrte.
Csempész-módszerek
KH: – Gyakran rejtettünk el csomagokat a vonatokban, hogy így is többet tudjunk vinni. A vagon álmennyezetét használtuk – annak ellenére, hogy a magyar és a román műszakiak is mindig ellenőrizték, van-e ott valami. Az ellenőrzés előtt kinyitottuk a csapóajtót, majd egy hosszú kezű kollégánk olyan távolra tolta be a csomagot, amennyire csak tudta. Lehetőleg odáig, ahol a vagon teteje már hajlik lefele. A műszaki ellenőr hiába világított be a csapóajtón zseblámpájával, nem látott semmit.
BN: – Hasonló módszert használtak a lengyel kávécsempészek is, azzal a különbséggel, hogy egy olyan zacskóba csomagolták az árut, mely nem veri vissza a fényt. Egy damilt kötöttek a zacskó szájára, és aztán feldobták az álmennyezetre. Az ellenőrzés után csak meg kellett találni a damilt, és ki lehetett húzni a csomagot.
Bevált módszernek számított a mosdóbeli tükör alá levelet csúsztatni. Az üveg alatt volt egy kis rés, ahova belefért körülbelül 10 gépelt oldal. Azt csak úgy lehetett onnan kivenni, ha az ember széttörte az üveget, így minden egyes akciónak áldozatul esett egy tükör. De így lehetett átvinni a határon kéziratokat.
Voltak olyan vonatok, melyek Mangaliáig, a tengerpartra mentek: ezeken olyan helyekre lehetett elrakni a dolgokat, hogy csak a végállomáson lehetett kiszedni. De lehetett ülések háttámlája mögé is rejteni könyveket, vagy olyan, a vasúti kocsihoz tartozó technikai helyekre, amelyek használatához már speciális kulcs kellett. Persze az ellenőrzés is folyamatosan fejlődött. Például az ülés háttámla-vizsgálat általánossá vált. Vagy a fülkevizsgálók és a vámosok vizsgálata között hosszú ideig volt némi idő és akkor a küldeményekkel lehetett variálni.
Hasonló volt a helyzet közúti átkelésnél pótkerekek felhasználásával. A három nagy segély típusból a könyveket és a levelek, kéziratokat kellett csempészni a többit a gyógyszereket illetve a fogyasztási hiánycikkeket – ezek tették ki a szállítmányok döntő részét – lényegében szállítani kellett.
Feladatok
KH: – Nagyon sokféle hátterű és képességű ember vett részt a hátizsákos akciókban. Termelőszövetkezeti paraszt-, szakmunkás-, katonatiszti-, vagy pártmunkás családoktól kezdve a szülők között találunk orvost, egyetemi tanárt és egyéb polgári értelmiségieket. A fiatalabbak egyetemisták voltak, az idősebbek között mozdonyvezetőtől szemorvosig mindenféle foglalkozás megtalálható volt.
Egyesek saját kapcsolatrendszerrel rendelkeztek, az így felmerült igényeket teljesítették. Mások, amikor jelentkeztek, feladatot kértek – mi pedig mindig tudtunk valamit ajánlani, hiszen a kapacitásunknál mindig több igénylés volt.
Volt például olyan feladat is, amikor a hátizsák tartalmának célba juttatásán kívül 200 márkát is el kellett vásárolni a szállodákban található, nyugatiak számára fenntartott shopokban, a vásároltakat pedig egy adott címre kellett elvinni. Az újak kapcsolati hálója is gyorsan kialakult: ritkán fordult elő hogy egy szállítmány célba juttatása után a hátizsákost meg ne vendégeljék, a közösségben híre ment a dolognak, és azonnal akadt is új kérés, új feladat.
Sokan közülünk mindent megtettek annak érdekében, hogy ne csak a feladatot hozzák, hanem pénzt is szerezzenek annak végrehajthatósághoz. Voltak komplex megbízásaink is, amikor egy nagy pénzösszeg érkezett, de célirányosan. Például a csíksomlyói árvaház élelmezésének feljavítására érkezett 1500 svájci frank, akkor a feladat különféle élelmiszerek beszerzése volt.
Mázsás tételekről lévén szó, nem lehetett hátizsákkal vinni, hanem helyben kellett az élelmiszert beszerezni. Sikerült is megoldani helyi magánzókkal, akiknél ott hagytunk egy nagyobb összeget, ők pedig ennek erejéig azoknak a jelentkezőknek adtak lisztet, cukrot, vagy húst, aki a megegyezés szerinti jelszóval jelentkezett. Ez egy igen nagy volumenű akció volt, komoly lebukási veszéllyel, de jól mutatja, hogy a 100 forintoktól hogyan jutottunk el a kontrollált üzemmódig.
Támogatók
KH: – Idővel egyre több nyugati magyar szponzor jelentkezett a segítő munka finanszírozására. A Hámos László vezette, New York-i székhelyű Hungarian Human Rights Foundation például 1986 elejétől félévenként 800-1200 dollárral segítette az erdélyieket. Ezzel párhuzamosan egy máig ismeretlen, Németországban élő református teológus is adományozott havonta 500-1000 német márkát.
1987-től egy svéd magánszemély is nyújtott havonta 100-150 svéd koronányi összeget, hogy azzal az általa megadott címeken élő, elhagyott öregeket élelmiszerrel támogassuk. Évekkel később derült ki, hogy kapcsolatokon keresztül ellenőrizte a csomagok megérkezését és azok tartalmát. Később egyre nagyobb, 500-1000 svéd koronányi összegeket biztosított. 1988 végére már havi rendszerességgel, banki átutalással 7-10 000 svéd korona érkezett: ekkor már nem voltak meghatározott, ellátandó címek.
A támogatók közt ott volt még a Redda Barnen svédországi gyermekmentő szervezet, az Új Dél-Walesi Magyarok Egyesülete valamint egy belga házaspár. A külföldi adományok az összvolumen mintegy harmadát adták, a többi magyarországi támogatás volt.
Voltak “adunk pénzt, lássuk hogyan ér célba” próbálkozások is: küldtek például 3 zsák 25 kilós tejport. Hátizsákban ezt persze nem tudtuk átvinni, így 2 kilós nejlonzacskókba mértük ki, és így juttattuk el a megfelelő helyre: célba is ért a szállítmány, csupán 9 kilónyi tejpor kallódott el. Utána, mintha kinyitották volna a zsilipet: nyakunkba szakadt pénz, paripa, fegyver.
Az ETE bővülése
KH: – Gyorsan teljesítettük a kéréseket, ezért a romániai kapcsolataink folyamatosan bővültek. Egyre több igény és még pontosabb információk jutottak el hozzánk, azonban a rohamosan romló romániai életszínvonal miatt az igényelt segítség már meghaladta a rendelkezésre álló magyarországi kapcsolataink terhelhetőségét.
Éppen ezért tervszerűen bővíteni kezdtük a begyűjtő sejtjeinket: egyre több pénzt és anyagi javakat sikerült beszerezni. Úgyhogy a folyamatos kiszállások mellett túlkínálat is jelentkezett, így pedig már előre tervezni is tudtunk. Pedig most már nem csak hátizsákkal, hanem autókkal is szállítottunk – az aktív tagok száma 1987-re már 177 fő volt.
Különösen gyógyszerekből, vitaminokból és egészségügyi felszerelésekből sikerült felhalmozni, annyira, hogy olyan romániai kapcsolatokat kellett keressünk, akik hatékonyan és szakszerűen tudták elosztani a segélyeket. Ilyen fogadó-elosztó „központok” – vagyis olyan személyek, akik vállalták a javak terítését – működtek Nagyváradon, Bánffyhunyadon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, és Sepsiszentgyörgyön. Ők orvosok, felcserek, ápolók, civil értelmiségiek, gyakran papok voltak.
Romániai, akkor már profi kapcsolataink már nem csak napi igények kielégítésében gondolkozhattak, hanem már felhalmoztak, értékesítettek és olyan befektetéseket is eszközöltek, melyekkel hosszú távon tudták szolgálni közösségeiket. Ez a fajta tevékenység, kétség kívül hozzájárult a '89 utáni erdélyi magyar civil szféra kialakulásához. Elkerülhetetlenül történtek visszaélések, de ezekkel megszakítottuk a kapcsolatot, lassan pedig az átvételi elismervény nélküli, bizalmon alapuló rendszer is megszűnt.
Visszaélések, korrupció
BN: – A visszaélésekre nagyon hamar fény derült: rengeteg személyes megbízás volt, és hogyha egy csomagból eltűnt a csokoládé, akkor az kitudódott. Ugyanakkor a ’80-as években voltak olyan ügyletek, amikor kifejezetten ügyintézés céljára állítottunk össze szállítmányt: a kávé és a Kent kemény valutának számított. Hogyha például templomépítéshez kellett valamilyen engedély, vagy egy tanár kihelyezését akarták megakadályozni, vagy más közösséginek mondott kérések felmerültek, akkor gyakran kávéval fizették le a helybeliek a hivatalnokokat.
Egyik erdélyi kapcsolatunk lakásán folyamatosan félmázsányi kávé volt lerakva, kifejezetten azért, hogy különféle ügyeket lehessen intézni. Ez csak bizalmi alapon működhetett, hiszen a kapcsolatunk egy nap alatt eladhatta volna a kávét, és tele lehettek volna a zsebei lejjel.
KH: – Egyszer egy evangélikus templom javításához kértek segítséget. A tatarozás nagyon nagy összeg lett volna amivel nem rendelkeztünk, azonban a munkálatok árának megfelelője a romániai feketepiacon 2,5 mázsa kávé volt. Ezt könnyebben elő tudtuk teremteni, kamionok pótgumijában apránként vittük át a templom javításához elegendő kávémennyiséget.
BN: – Orvosokkal szintén bizalmi alapon dolgoztunk együtt. Pl. műtéti cérna és egyéb eszközök hiánycikknek számítottak: mi odaadtuk az adott orvosnak a műtéti cérnát, de lehetetlen volt ellenőrizni, hogy aztán ő mihez kezdett vele.
Ebben a hálózatban a fogamzásgátló-üzlet nem működött. Amennyire emlékszem, sosem szállítottunk ilyesmit. Persze voltak csoportok akik üzleti alapon erre mentek rá. A másik nagy üzlet az Erdély története volt: ezt nem önkéntes csempészek, hanem leleményes vállalkozók csempészték, és horribilis összegekért adták el, ezt a „szimbolikus tárgyat” Erdélyben.
KH: – Dühöngtünk is amikor láttuk, hogy például lejárt szavatosságú dohányzás-ellenes rágógumival megrakott kocsik érkeznek. A sofőr nem is köntörfalazott, nyíltan mesélte, hogy egy-kettőre túlad a szállítmányon, aztán megy is haza. Olyant is láttunk, hogy egy Máltai Szeretetszolgálat-jelvénnyel ellátott furgonból árulták az étolajat Székelyudvarhelyen, 1989 után.
Fogadtatás
BN: – A helyiekkel való beszélgetésekből kiderült, a hátizsákos akcióknak a szociális tartalma mellett volt egy legalább ennyire fontos szimbolikus tartalma is: az, hogy azok az erdélyi magyarok akikkel kapcsolatba kerültünk vagy tudtak arról, hogy folyik a hátizsákos jövés-menés, tudták, érezték, valaki figyel rájuk. Sokszor hallottuk, hogy fontosak az élelmiszerek meg a gyógyszerek, de mindennél fontosabb a jelenlétünk.
Aki pedig ezt csinálták, azok számára szintén komoly motiváció volt az, hogy úgy érezték: részt vesznek valami fontosban. Nekünk is nagyon nagy élményt jelentettek ezek a találkozások – az etnikai-kulturális közösségre való ráeszmélés és ennek révén az intenzív közelség-érzet élményén túl – mert nagyon gyakran olyan értékrendeket, morális tartást ismerhettünk meg, mely Magyarországon nem volt általános. Hiszen a kapcsolattartóink helyben egy-egy közösség önzetlen, informális mediátorai is voltak.
A napi munkamennyiség
KH: – '78-tól '83-ig a budapesti Joliot Curie téri borkimérésben dolgoztam. Ez ragyogó konspirációs központnak bizonyult, hiszen a kannákkal való sorban állás közben mindenkivel lehetett váltani egy-két szót. Később felhasználtuk a bormérés raktárhelységét is.
Mindenkitől azt kértem, 8.30 előtt ne telefonáljon senki, hadd aludjak. A megkeresések már 10 előtt beindultak. Főleg én szerveztem az akciót: amikor tudtam, hogy csütörtökön 8 személy jön vételezni, akkor a szükséges anyagokat be kellett szerezni. Ez folyamatos utánajárást igényelt.
A gyógyszerekkel az egyik tagtársunk foglalkozott, azt az igényeknek megfelelően fel kellett írni, beszerezni, betárolni és számon tartani. Mindezt számítógép nélkül. Sok önkéntes azzal foglalkozott, hogy a Svájcból érkezett élelmiszerek használati utasítását fordította és ragasztotta a dobozokra – elkerülendő például, hogy ne a disznók elé szórják azt az élelmiszert, melynek dobozán német nyelvű utasítás van.
Az ETE-ben való részvétel néha egészen rendkívüli helyzeteket hozott: például egyszer csak hívtak, hogy másnap 12:45-kor két ember menjen le a kolozsvári pályaudvarra. Át kell hozni Magyarországra két gyereket, akiknek az anyja Svédországba szökött és valahogy elintézték, hogy a gyerekek utánuk mehessenek.
Az akciót két óra alatt megszerveztük, két fő elvállalta, sebtében szereztek pár mesekönyvet, babákat, meleg ruhát, pénzt, útlevelet. Felültek a vonatra, Kolozsváron pedig már várták a székelyföldi nagyszülők a két gyerekkel. 5 perc maradt a búcsúzkodásra, az egyik nagytata szívrohamot kapott de nem volt idő foglalkozni vele, ment a vonat. Az egyik gyerek annyira pánikba volt esve, hogy nem engedte el munkatársunk nyakát Budapestig.
A gyerekeket azonban nem tudták azonnal továbbküldeni Svédországba. Meg kellett oldani hát az egyik gyermek budapesti elhelyezését. A kérdést egyik családanya tagtársunk oldotta meg, magához véve a kisgyermeket. A fiúcska három hónapig volt nála elutazásáig. Az ilyen esetek persze nem voltak általánosak, de nem egyszer előfordult, hogy egy-egy önkéntes az életét, testi épségét vagy munkahelyét kockáztatta, feladata ellátása során.
Menekültek
KH: – A menekültek ügyét mi is felvállaltuk egy ideig, de aztán világossá vált, hogy ez nem a mi műfajunk: a menekültek nagy részét nem érdekelte Magyarország, csak azt lesték, hogyan juthatnak tovább Nyugatra. Virágzott körükben a csencselés, csempészkedés.
Amit nem tudnak sokan, hogy a menekülteknek a magyar állam is adott lehetőséget a tovább utazásra. Ezt a Belügyminisztérium intézte, olyan formán, hogy egy megfelelő kérelmet kellett benyújtani, melyben meg kellett indokolni a döntést, hogy miért menekült el Romániából. Csak akkor foglalkoztak a levéllel, ha volt rajta levelezési cím – ha nem, akkor ment a megsemmisítőbe.
Ha fel volt tüntetve levelezési cím, akkor hamarosan jött egy válaszlevél, melyben például körülbelül ez állt: menjenek ki ekkor és ekkor a Nyugati Pályaudvarra, ahonnan indul a megjelölt vonat. Üljenek fel rá és foglalják el a harmadik vagon 27-28-as helyét. Onnan fel ne álljanak. A menekültek felültek a vonatra a megadott helyre, a határőrség pedig elment mellettük. Mint kés a vajban, úgy mentek ki Ausztriába.
1989 decembere
KH: – Az ETE tagságát meglepetésként érte a romániai fordulat: olyannyira, hogy a forradalom kitörésekor hat egyesületi tag éppen Romániában tartózkodott, és közülük csak egy személynek sikerült a határ lezárása előtt átcsúsznia Magyarországra. A többiek csak a fegyveres harcok végén hagyhatták el az országot.
A hírek hallatára az első reakciónk az volt, hogy ki kell használni a nyitott határ adta lehetőségeket, hogy célba juttathassuk az ETE raktáraiban felhalmozott készleteket. Volt egy korábban kötött megállapodásunk a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal, hogy egy romániai vis maior helyzet esetén nagy mennyiségű tejport, tartós élelmiszert, orvosi műszereket, egészségügyi felszereléseket és gyógyszereket biztosítunk, a szeretetszolgálat meg szállítóeszközöket – így is történt.
Ugyanezen megállapodás keretén belül 12 tapasztalt egyesületi tag december 25-én hajnalban leutazott a borsi és a nagylaki határátkelőhelyre, hogy a Romániába spontán útnak indított, előre meg nem határozott úticélú, humanitárius segélyeket szállító járművekből konvojokat szervezzen, majd azokat a megfelelő fogadói pontokra lekísérje. A nagylaki csoport – az aradi és temesvári lövöldözések miatt – úgy döntött, nincs értelme másokat veszélyeztetni, így a borsi csoporthoz csatlakozott.
Magunknak kellett megteremteni az infrastruktúrát. A helyzetet jól jellemzi, hogy a magyar határőr ellenőrző állomáson volt a tartózkodási helyünk, szabadon használhattuk a telefont és a zónában is szabadon közlekedhettünk. Szállásunk Biharkeresztesen volt, egy vasutas szállón. A helyi tanács a biharkeresztesi iskola tornatermében felhalmozott élelmiszerből és a helyi pékségből biztosította az élelmezést, egymás közt kézi adó-vevő rádiókkal kommunikáltunk, és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által biztosított mikrobusszal közlekedtünk.
Hajnali 4 órakor kezdtük a szolgálatot, a határra beérkező járművek kísérőit egyenként megszólítottuk, megkérdeztük hogy honnan jönnek és mit szállítanak. Az egy irányba haladókat a romániai helyzet bizonytalansága miatt konvojba szerveztük.
A segélyszállítmányok túlnyomó többsége valamelyik erdélyi településre irányítottuk – sokan azt sem tudták, hova mennek. Mivel a romániai benzinkutak nem üzemeltek, sok esetben a gépjárműveken lévő tartalék üzemanyag szabta meg az út hosszúságát illetve az úticélt.
Kamion kamiont ért azokban a napokban. Egy példa arra, hogy mik voltak: egyszer csak hatalmas dudálással megérkezett egy olasz segélyszervezet 3 kamionnal, 4 egyéb járművel meg egy busszal. Gyönyörű színesre festve minden, az aktivisták olyan overallokat viseltek, mintha az űrbe készülnének.
Olaszul beszéltek. Én csak spanyolul értek, de annyit sikerült kibogozni, hogy amikor hallották hogy mi történt Romániában, összeszedték egy Nápoly melletti helység mentőegyesületének az összes járművét, és elindultak Románia felé.
Mit hoztak? Volt például víztisztító készülék, egy nyerges vontatón. Merre mennek? Arra – így ők. Meggyőztem őket, hagyják a határon a víztisztítót, csak a kamionok menjenek át a határon. A nőket se vigyék, hiszen még mindig lőnek. Mivel egyes útszakaszok le vannak zárva, forgalmi dugókra kell számítani. Előfordulhat hogy rájuk esteledik, de ugyanakkor kijárási tilalom van. Én mindezt elmondtam nekik spanyolul – hogy ebből ők mit értettek, azt nem tudom.
’89 után
KH: – Ceauşescu bukását követően egy pillanatra megtorpantunk. Januárban a romániai kereskedelmi hálózatban rég nem látott árucikkek jelentek meg, ám ugyanakkor felbecsülni sem lehetett, hogy a szociális háló mikor fog helyreállni: mi lesz a nyugdíjasokkal, betegekkel, kórházakkal. Tudtuk hogy a romániai gazdaság romokban hever, ezért nem is számítottunk arra hogy néhány hónap alatt helyreáll minden. Mi úgy becsültük, 1-2 év szükséges a helyzet normalizálódásához.
Nem csak a politikai körülmények, de a segélyszállítás módszerei is merőben megváltoztak. Most már törvényesen is lehetett humanitárius segélyeket küldeni, a segélyek mennyisége pedig megsokszorozódott: elég csak arra gondolni, hogy egyetlen kamion nagyobb szállítmányt tudott bevinni egyszerre, mint mi egy év alatt, hátizsákkal.
Az egyesületünket '90 májusában hivatalosan bejegyeztettük, Transcar néven. Hatalmas szó volt, hogy működni kezdett Magyarországon a Civil Alap, amely pályázati úton komoly segítséget biztosított egyesületünknek is, így például, '92-ben 3,5 millió forint támogatást ítéltek meg számunkra, ami addig hihetetlen lehetőségeket nyújtott számunkra. Ekkor már saját mikrobuszokkal szállítottuk a segélyeket – ez bizonyult a mi erőinkhez és lehetőségeinkhez képest a legrugalmasabb szállítási módnak.
BN: – Nagyon fontos, hogy a ’89-es nagy segélyhullámkor ez a csapat volt az egyik olyan társaság, mely konkrét tapasztalatokkal rendelkezett az erdélyi viszonyokról. Rengeteg olyan, segíteni kívánó emberrel találkoztam, aki mondjuk elindult egy dunántúli városból, de nem mérte fel a távolságot, semmilyen ismerettel nem rendelkezett a romániai közlekedés- és útviszonyokról.
Aztán amikor a ’89-es nagy hullám elcsendesedett, maradtak az apró munkák: például ki kell juttatni egy szakszervezeti könyvtárat. A Trascaron belül külön működött egy könyvtár-kulturális munkacsoport. Kilencven tavaszától már alapvetően az volt a helyzet, hogy a magyarországi felajánlásokat, majd egyre inkább az erdélyi szerveződő intézmények által Magyarországon megszerzett adományokat kellett kiszállítani. Ez szinte heti fuvarokat jelentett, csak ebben a munkacsoportban.
A ’90 márciusi események után bekeményítettek a határon. Folyton változtak az arról szóló rendelkezések, hogy milyen papírok szükségesek: lista, ajándékozási nyilatkozat, nemzeti banki engedélyek, befogadó, mi legyen lefordítva, mi nem. Ezekhez a dolgokhoz is szükséges volt egyfajta tapasztalat. Tudni kellett, hogy egy héttel korábban még mi volt az eljárás, mert akkor lehetett arra hivatkozni. Például a nagylaki és a biharkeresztesi gyakorlat teljesen más volt; és persze tudni kellett, hogy mit lehet ajándékozással, valutával elintézni és mit nem.
Erről az időszakról az útijelentések révén részletes éves statisztikával is rendelkezik az egyesület, amely továbbra sem lépett a nyilvánosság elé. Erre nem azért nem került sor, mert attól féltünk, hogy kitudódnak a dolgok – alapvetően civil szerveződésről és feladatvállalásokról, nem valamiféle nemzeti titkos összeesküvésről volt szó – hanem, mert ezzel elejét vettük annak, hogy a magamutogatás vagy egyfajta intézményi önérdek szerinti építkezést váljon meghatározóvá. A dolog, szerkezetként megmaradt a maga civil-fapados szintjén, miközben a társaságból jó néhányan akár támogatáspolitikai kérdésekkel is foglalkoztak más szinten.
22. Takács Gábor
2010 április 30 13:07
Kedves Zoltán, az alábbi levelemet kérem ne hozza nyilvánosságra, csak Önnek szól!
König Helmut fiától ma kaptam meg a cikket, amit örömmel olvastam végig.
Horváth Attila: teljes neve Ludányi Horváth Attila, felesége Tápai Dóra
Attila a magyar Külügyminisztérium alkalmazottja volt és többek között Kolozsvárott a külképviseleten volt kulturális attasé a 90-es évek végétől valamikor a 2000-es évek közepéig. Ma már nyugdíjas, tudomásom szerint Gödöllőn él. Tápai Dóra népzenekutató, tudomásom szerint az MTA-nál több száz Erdélyben gyűjtött népdal regisztrálása fűződik a nevéhez. e-mail címük: ludmany-tapai@mblp.hu Fantasztikus emberek.
Magamról: Helmuthot gimnazista koromtól ismerem. Felesége, Hajós Kati elsőfokú unokatestvére az én feleségemnek, Hajós Eszternek. Üdvözlettel: Takács Gábor
21. Sipos Zoltán
2010 február 8 14:09
Az elírást javítottuk, elnézést kérünk.
20. Kata
2010 február 7 21:53
Mostmár tudom, honnan jött a csoki meg a könyvek :) Köszönöm szépen utólag is minden hátizsákosnak!